2016. március 3., csütörtök

VÉNUSZ SZÜLETÉSE / KIÁLLÍTÁS

Vénusz születése Baricz Kati kiállítása az Artphoto Galériában. Nem kell ahhoz mitológiai tudás, csak rá kell pillantani a kagylóban álló gyönyörűséges hölgyre (Botticelli), hogy Vénuszt a szerelem istennőjének tisztelhessük. A szépség apostolának, aki mielőtt a „hajócskájából” a tengerbe lépett volna, megáldotta a Mindenséget. Lényével, a mely a karcsú test – ha profán akarok lenni, akkor az átszellemített istenarc – megnevezhetetlen méltóságában csúcsosodott. Léteznek-e ma Vénuszok? S ha igen, érzékeink mely táját lakják? Hatással vannak-e környezetükre, vagy éppenséggel a klasszikus unikum tagjaként kiválnak belőle? Szépségüket, amely testüket vonzóvá teszi, bebugyolálják-e valaminő ruhába, redőbe, avagy a káprázatot szülő mezítelenséggel sokkolnak? Baricz Kati, a szenzációs életművet (kiállításokat, albumokat) maga mögött tudó fotóművész negyven év munkáiból válogatva – köztük rengeteg a csupán most először látható fénykép – erre keresett választ. Avantgárdnak is mondható, csak a művészetnek élő személyisége átlépett számtalan határt. Sosem adott a közhelyre, a megszokottra. Mindig a meghökkentő, a saját szemével, evvel az istenáldotta „instrumentummal” kompozíciós újdonságot létrehozó új izgatta. A fotóban rejtéllyel önmagát is fogalmazó teljesség. A látható és a láthatón túli világ. A fonyódi Kert mint organikus, növénycsodáival gyönyörködtető háttér, és a belőle kiolvasható mítoszi tudás. Vagyis, hogy az angyali, gyakorta angyalokat is fogadó Paradicsom miként képes ösztönző erővé – a szépségen túl egyúttal az életerő tudatosítójává válni. A kiállításhoz írt vallomásában azt mondja, hogy azért nem szerepelt ezen fotók többsége a régi világban – értsd alatta az eltelt évtizedeket –, mert „túl szépnek találták őket”. Nem illettek volna az akkori trendbe? Nem hiszem. A művészt akkor egy másfajta, evvel természetesen összefüggő szépségmámor izgatta. A még szebb (manökenek) másokkal szembeni fölénye. És az az ellentét, a kontraszt dinamikája, amely a szép és a rút – a gyönyörű test és a disznóól deszkája – között megmutatkozott. Lázadásnak fogta föl az extrém eseteket. Kompozíciós bravúrral azért akart kilépni a megszokott térből, hogy újabb, azaz egyedi, csak rá jellemző „Bariczkatis” teret teremtsen. Ehhez saját teste és mitológiai rendszere is segítette – a tárlat két kiemelkedő darabja a Chaplin álarcban – Pieta (Fonyód, 2008) és a W(h)oman – Utolsó vacsora elmarad (Fonyód) –, nemkülönben a szimbólumokban bővelkedő poétikus invenciója. Megszülhető-e újra az Apa (a fonyódi Kert hajdani gondozója) avval, hogy a művész ötletes maszkírozással a helyébe lép, s tarthatja-e ölében meghalt Fiát, aki akár önmaga, akár más, a biblikus fájdalom csimborasszója. Avval, hogy a fotóművész Chaplinné álmodta magát – a fönt említett átváltozásokra csak igazi bohóc képes –, harlekini természetéből is fölvillantott egy jelentős részt. A másik remekmű Utolsó vacsorája az egyedüllét, a fájdalmas magány képi döbbenete. Hol vannak a társak, a barátok, akik oldani tudnák a csendet, a rettenetet? (Egy későbbi sorozatban Baricz Kati a tizenkét férfi – tizenkét apostol – aktfotójában megteremtette a lehetséges „vacsoravendégeket”.) Ezer jelképi lelemény közül hadd emeljem ki a műveltségélményről tanúskodó mozzanatot! A Leonardo festményén szereplő, Krisztus fejét kiemelő ablak-fény glória a mostani fotón a fonyódi kert jelmezarzenáljával bravúrosan visszahozatott. Tehát akárhogyan is töprengünk (jóllehet fontos a technika, de még fontosabb az esztétikai érték) a régi és az új, vagy az eredeti Vintage és a nyomdai lézeres technikával készült képeket szemlélve, a Baricz Kati-féle univerzumban a kettő összetartozik. Hiszen nem a brómezüst határozza meg az Anett (2003) – az áldott állapotban lévő anya, édes teher, gyermekével összeforrt – és a talán legelegánsabb fotó, a finoman artisztikus Gabi fűzőben (2002) szépségét, hanem a beállítás bravúrja. Miként a Gráciák (Fonyód, 2001-2016) hölgykoszorúja is – szemben, oldalt és féloldalt az aktok – a fényben való fürdőzés természetességével bájol. Mivel ragad magával a Baricz-fotó? Avval, ahogyan szinte fény-lélegzetet vesz, és a körülötte lévő környezetet is szinte sokkolja. A pózzá váló, csaknem jellemtanulmány értékű beállítás a fontos – a Jel című képen (1995-2016) a háromszöget adó test például az isteni tökéletesség (harmónia, arányosság, stabilitás) jelképe, míg a Fannin (Rádpuszta, 2013-2016) az a tüllkendővel félig letakart, végtelenbe nyújtózó, szállni kívánkozó, átszellemült alak boldogság faktora igézi meg a szemlélőt, amely akarva-akaratlan a korpusz megfeszítettségét is sugallja. Nő a kalodában? Sokkal inkább a földtől talán félig-meddig elszakadt szépséges Vénuszaink – emberközelben. Aki Annák közelében érzi jól magát – Önportré Annák között (Fonyód, 2011-2016) –, az előbb utóbb Annává válik. Eme átváltozásnak nem kevés költői sugallata van, és annál is több álom-valósága. Azonosulás, lelki hullámhosszon való egyezés a masina elé kívánkozó, vagy kért-csalogatott szereplővel. Mert, hogy Botticelli Vénuszát újrateremtsük – a nagyméretű kompozíció összes hatásmechanizmusát egy képbe tömörítő Lídia (1994-2012, Lambda print) ilyen kép –, egy kissé magunknak is Vénusszá kell válnunk. Baricz Kati az érzékeny, világra és szépségre nyitott „átváltozó-művész” minderre képes. Együtt ugrókötelezik a valahai önmagát szimbolizáló felhőtlennel (Coco – Bécs, 2013-2015), kifekszik a kert virágai közé (Anna – Fonyód, 2010-2016), élő bábuvá válik a porcelánbabák közt (Krisztina és a bábuk – Budapest, 1996-2016), és Torzóvá zsugorodik (Fonyód, 2004, Vintage brómezüst), ha a helyzet úgy kívánja. A szépség bűvöletében, és ahogyan korábbi tanulmányomban írtam, a szépség fájdalmában él. Sosem akar ezektől szabadulni, hiszen ebből a furcsa kettősből születik fotóinak kozmosza. Szakolczay Lajos