2018. október 10., szerda

GONDOLATOK-70 évem

ÉVFORDULÓ-sok(k)

E jeles esemény alkalmából megható és végtelenül megtisztelő volt számomra együtt lenni fotóművész kortársaimmal a Mai Manó Ház Napfényműtermében.
El sem hiszem azt, hogy én is elmúltam  már 70(!). Szakolczay Lajos, író barátom, bámulatba ejtő költeményével köszöntött.  Hazafelé a fénycsóvát követve, emlékekkel tele, biztonsággal megérkeztem. Másnap a ragyogó a reggelben képre vittem Lajos sorait az illatozó liliommal, és papírra vetettem néhány gondolatot.
 
 
 
 
Röpítsen az égig
Baricz Kati születésnapjára

Hetvenéves csodaasszony,
csókod engem megtapasszon.
Tizennyolc éves csodalány,
varázslatod nékem talány.

Ha léted a fonyódi kert,
s a virágszőnyeg letepert,
hogyan jöttél ki alóla,
chaplini az apa-nóta?

Lányaként szülted meg apád,
hogy ölébe ülve kalapáld
Krisztus-szöget a keresztbe.
Az tartson titeket egybe!

Megfeszítvén is boldogan,
miként a kozmosz átrohan
manökenek gyöngy-hasával,
s élettel, nem elmúlással

megkoszorúzva az Édent,
virágléted nem kell félned!
Fénylő táj az éji este,
apostolok pőre teste

világítja az égboltot
(takart falloszuk renyhe bot)
univerzum kél a ködből,
melyet Szépséged behörpöl.

Éhségedtől jól lakottan
hű Krisztus-másod betoppan
az Utolsó vacsorára;
lehulló hajad csodája

befonja az üres asztalt,
mindig lesz, aki vigasztal!
A lét nem mond csütörtököt,
glória a fejed fölött!

Baricz Kati, Kati Baricz,
teérted hangoljon a Ritz
Szálló neves zenekara,
a vonósok hosszú kara,

a fúvósok sereglete,
égi bőgő és nyenyere
hangja röpítsen az égig,
hol csak angyalszárny fehérlik.

Álomfotó, álomjóság,
vegyen körül a boldogság,
simogasson, megigézzen,
szeretetével becézzen!

Hetven éved tarisznyája
szeretetünk cimborája,
fogjuk kezed, nem eresztjük,
kohólényednél melegszünk.

Isten tartson meg sokáig,
nőjjél föl a homlokáig!

Szakolczay Lajos

Elhangzott a Mai Manó Házban 2018. október3-án, a Magyar Fotóművészek Szövetsége jubiláló tagjainak az ünnepségén.




A fény tisztelete / paradigmaváltás
 
Függővé váltam abban a pillanatban, amikor először megláttam nővéreim kicsinyített mását az üveglapon.  Élesen emlékszem rá, ötéves korom táján történt mindez. Azóta keveset alszom, látni akarok mindent, ami körülvesz. Azt figyelem állandóan, hogyan játszik a fény a formákon, áthalad rajta, eltűnik, elvakítja szemem, ha belenézek. Izgatja fantáziám, mitől változik a színe. Gyűjtöm és terelgetem. Különböző közeget rakok útjába, vásznat, műanyagot, vízet. Fehérből feketét, feketéből fehéret csinálok. Árnyékolom és sugárzom. Fény által jutok közelebb az emberekhez, tekintetük vonzó számomra. Amikor kezembe vettem először a digitális fényképezőgépet, elveszettek éreztem azt a kíváncsiskodó, kutató, felfedező érzést magamban, ami ezidáig boldogsággal töltött el. Felgyorsult általa az idő, megzavarta mindez a természetes életem ritmusát. Úgy érzem, hogy az emberek tudatában leértékelődött a fény tisztelete.