Baricz Kati

Vénusz születése Baricz Kati kiállítása az Artphoto Galériában. Nem kell ahhoz mitológiai tudás, csak rá kell pillantani a kagylóban álló gyönyörűséges hölgyre (Botticelli), hogy Vénuszt a szerelem istennőjének tisztelhessük. A szépség apostolának, aki mielőtt a „hajócskájából” a tengerbe lépett volna, megáldotta a Mindenséget. Lényével, a mely a karcsú test – ha profán akarok lenni, akkor az átszellemített istenarc – megnevezhetetlen méltóságában csúcsosodott. Léteznek-e ma Vénuszok? S ha igen, érzékeink mely táját lakják? Hatással vannak-e környezetükre, vagy éppenséggel a klasszikus unikum tagjaként kiválnak belőle? Szépségüket, amely testüket vonzóvá teszi, bebugyolálják-e valaminő ruhába, redőbe, avagy a káprázatot szülő mezítelenséggel sokkolnak? Baricz Kati, a szenzációs életművet (kiállításokat, albumokat) maga mögött tudó fotóművész negyven év munkáiból válogatva – köztük rengeteg a csupán most először látható fénykép – erre keresett választ. Avantgárdnak is mondható, csak a művészetnek élő személyisége átlépett számtalan határt. Sosem adott a közhelyre, a megszokottra. Mindig a meghökkentő, a saját szemével, evvel az istenáldotta „instrumentummal” kompozíciós újdonságot létrehozó új izgatta. A fotóban rejtéllyel önmagát is fogalmazó teljesség. A látható és a láthatón túli világ. A fonyódi Kert mint organikus, növénycsodáival gyönyörködtető háttér, és a belőle kiolvasható mítoszi tudás. Vagyis, hogy az angyali, gyakorta angyalokat is fogadó Paradicsom miként képes ösztönző erővé – a szépségen túl egyúttal az életerő tudatosítójává válni. A kiállításhoz írt vallomásában azt mondja, hogy azért nem szerepelt ezen fotók többsége a régi világban – értsd alatta az eltelt évtizedeket –, mert „túl szépnek találták őket”. Nem illettek volna az akkori trendbe? Nem hiszem. A művészt akkor egy másfajta, evvel természetesen összefüggő szépségmámor izgatta. A még szebb (manökenek) másokkal szembeni fölénye. És az az ellentét, a kontraszt dinamikája, amely a szép és a rút – a gyönyörű test és a disznóól deszkája – között megmutatkozott. Lázadásnak fogta föl az extrém eseteket. Kompozíciós bravúrral azért akart kilépni a megszokott térből, hogy újabb, azaz egyedi, csak rá jellemző „Bariczkatis” teret teremtsen. Ehhez saját teste és mitológiai rendszere is segítette – a tárlat két kiemelkedő darabja a Chaplin álarcban – Pieta (Fonyód, 2008) és a W(h)oman – Utolsó vacsora elmarad (Fonyód) –, nemkülönben a szimbólumokban bővelkedő poétikus invenciója. Megszülhető-e újra az Apa (a fonyódi Kert hajdani gondozója) avval, hogy a művész ötletes maszkírozással a helyébe lép, s tarthatja-e ölében meghalt Fiát, aki akár önmaga, akár más, a biblikus fájdalom csimborasszója. Avval, hogy a fotóművész Chaplinné álmodta magát – a fönt említett átváltozásokra csak igazi bohóc képes –, harlekini természetéből is fölvillantott egy jelentős részt. A másik remekmű Utolsó vacsorája az egyedüllét, a fájdalmas magány képi döbbenete. Hol vannak a társak, a barátok, akik oldani tudnák a csendet, a rettenetet? (Egy későbbi sorozatban Baricz Kati a tizenkét férfi – tizenkét apostol – aktfotójában megteremtette a lehetséges „vacsoravendégeket”.) Ezer jelképi lelemény közül hadd emeljem ki a műveltségélményről tanúskodó mozzanatot! A Leonardo festményén szereplő, Krisztus fejét kiemelő ablak-fény glória a mostani fotón a fonyódi kert jelmezarzenáljával bravúrosan visszahozatott. Tehát akárhogyan is töprengünk (jóllehet fontos a technika, de még fontosabb az esztétikai érték) a régi és az új, vagy az eredeti Vintage és a nyomdai lézeres technikával készült képeket szemlélve, a Baricz Kati-féle univerzumban a kettő összetartozik. Hiszen nem a brómezüst határozza meg az Anett (2003) – az áldott állapotban lévő anya, édes teher, gyermekével összeforrt – és a talán legelegánsabb fotó, a finoman artisztikus Gabi fűzőben (2002) szépségét, hanem a beállítás bravúrja. Miként a Gráciák (Fonyód, 2001-2016) hölgykoszorúja is – szemben, oldalt és féloldalt az aktok – a fényben való fürdőzés természetességével bájol. Mivel ragad magával a Baricz-fotó? Avval, ahogyan szinte fény-lélegzetet vesz, és a körülötte lévő környezetet is szinte sokkolja. A pózzá váló, csaknem jellemtanulmány értékű beállítás a fontos – a Jel című képen (1995-2016) a háromszöget adó test például az isteni tökéletesség (harmónia, arányosság, stabilitás) jelképe, míg a Fannin (Rádpuszta, 2013-2016) az a tüllkendővel félig letakart, végtelenbe nyújtózó, szállni kívánkozó, átszellemült alak boldogság faktora igézi meg a szemlélőt, amely akarva-akaratlan a korpusz megfeszítettségét is sugallja. Nő a kalodában? Sokkal inkább a földtől talán félig-meddig elszakadt szépséges Vénuszaink – emberközelben. Aki Annák közelében érzi jól magát – Önportré Annák között (Fonyód, 2011-2016) –, az előbb utóbb Annává válik. Eme átváltozásnak nem kevés költői sugallata van, és annál is több álom-valósága. Azonosulás, lelki hullámhosszon való egyezés a masina elé kívánkozó, vagy kért-csalogatott szereplővel. Mert, hogy Botticelli Vénuszát újrateremtsük – a nagyméretű kompozíció összes hatásmechanizmusát egy képbe tömörítő Lídia (1994-2012, Lambda print) ilyen kép –, egy kissé magunknak is Vénusszá kell válnunk. Baricz Kati az érzékeny, világra és szépségre nyitott „átváltozó-művész” minderre képes. Együtt ugrókötelezik a valahai önmagát szimbolizáló felhőtlennel (Coco – Bécs, 2013-2015), kifekszik a kert virágai közé (Anna – Fonyód, 2010-2016), élő bábuvá válik a porcelánbabák közt (Krisztina és a bábuk – Budapest, 1996-2016), és Torzóvá zsugorodik (Fonyód, 2004, Vintage brómezüst), ha a helyzet úgy kívánja. A szépség bűvöletében, és ahogyan korábbi tanulmányomban írtam, a szépség fájdalmában él. Sosem akar ezektől szabadulni, hiszen ebből a furcsa kettősből születik fotóinak kozmosza. Szakolczay Lajos

Lakó Péter (1972-2015)

Péter Kecskemétről indulva, úgy tizenkét évvel ezelőtt keresett meg Amerikából hazatérve, amikor eldöntötte, hogy a fotográfiának szenteli életét. Végtelen megtiszteltetés volt számomra, amikor közölte velem, hogy a hagyományos fotográfia mesterei közül engem választana, ha elfogadom őt tanítványnak. Első látásra éreztem, hogy Ő nem lehet a tanítványom, Ő több annál! Visszafogott szemlélődő kíváncsisága, intelligenciája, pedáns megjelenése odafigyelést igényelt mindenkitől, aki valaha is találkozott vele. Bátran vállalkozott, szinte kereste a kihívásokat. A legnehezebb feladatokat is elegánsan, mosolyogva oldotta meg, legalábbis ezt sugározta csodákkal megáldott természete, ami állandóan mozgásban tartotta érzékeny lelkét, melyet kifelé soha nem mutatott. Állandóan képezte magát és lelkesen tanított másokat. Legfőképpen azt igyekezett önzetlenül átadni, amit teljes bizonyossággal megtapasztalt. Családot alapítva, kisfia születése után jelképesen nagymamává váltam számukra. Nagy családom örömömre általuk is egyre bővült. Tavaly ősszel váratlanul jelt adott a szervezete. Képtelen volt megküzdeni betegségével. Karácsonykor elveszítettük Őt. Hiánya mély fájdalommal tölt el. Ránk maradtak képei. Képmása: Péter, az apostolaim egyike. A szeretetteljes emlékezet.