Emlék
ARANY feketén és fehéren, amerre a csillagok járnak című kiállításom drága nővérem, Erzsi szervezésében, a szekszárdi Művészetek Házában Gera Mihály újságíró nyitotta meg, 2004 őszén. Rájuk emlékezem végtelen hálával az ott elhangzott beszéd részleteivel, és az egyik ott bemutatott képemmel, melyet mindketten úgy szerettek. Köszönettel tartozom mindazért, amit tőlük kaptam, amivé lettem. Magamban hordozom önzetlenül átadott tudásukat, odafigyelésüket, szeretetüket irántam.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy elfogadták a meghívást, és eljöttek a kiállítás megnyitására, ezen a szombat délelőttön, amiről ma még, amikor ezt a szöveget írom, nem tudom, szikrázóan napsütötte, ködös, netán havas nap lesz, csupán annyit: bármi legyen odakünn, nekünk a mai nap szép, vidám ünnep, és arra törekedtünk, legyen az Önöknek is.
Elöljáróban be kell jelentenem, hogy mi, szerző meg én, végtelenül tiszteljük a szabadságot. (no meg az egyenlőséget, testvériséget is, persze). Az a hallgatólagos megállapodás született közöttünk, hogy semmi módon nem korlátozzuk egymást: ő azt állít ki, amit akar; én azt mondom, amit akarok. Élvén szabadságommal, gondoltam, leghelyesebb, ha elmondom Önöknek, tulajdonképpen hogyan is kerültem abba a megtisztelő helyzetbe, hogy itt, e szép épületben én nyissam meg ezt a nem mindennapi kiállítást. Másként mondva: milyen kalandos út vezetett engem a szerzőhöz.
Tudás alapúnak nevezett társadalomban élvén magától értetődik, hogy sokat tudok Baricz Katalinról, ismertebb nevén, Baricz Katiról. Méghozzá elég régóta tudok nagyon sokat.
Azt hallottam például, ez régen volt, a fiatalabbaknak már történelem, hogy aktnaptárt készít; de nem ám szokványosat. Azt suttogták, ha jól emlékszem, hogy merőben szokatlan módon, fürdőkádban fényképezi az egyik lányt. Aztán tudtam, hogy könyve jelenik meg Első nagyításaim címmel. Majd még egy könyve, Az első felvételeim. Ezt követte a harmadik, a Sötétkamra otthon. Közben kiállításokon szerepelt, díjakat nyer. Mesélték, hogy divatot fényképez, de nem úgy, mint mások, hanem szokatlan módon. Hallottam, hogy tanít, de nem úgy, mint mások. A rádióban is beszélt, ott sem úgy, mint mások. És persze találkoztunk. Ezek rövid , de emlékezetes alkalmak. Csupán néhány könnyed mondat; Hogy van? Jól. És maga? Én is, röpke kacagás és máris mehetünk tovább. Mindez azonban, ha jól belegondolunk maga a felületesség, csupán szó, szó, szó, ahogyan Hamlet dán királyfi a róla elnevezett dráma második felvonásában nagyon találóan megjegyezte. Hiába tudtam ugyanis, ezt, azt, mondjuk, sokat Baricz Katiról, ahhoz, hogy ismerjem végtelenül kevés volt ez a tudás, ahhoz tettei, nevezetesen fényképei kellettek.
Kezdetben (itt tessenek 1977-re, 1978-ra gondolni) nem ragadt magával az, amit láttam. Inkább olyan küszködős, lázas keresést érzékeltem, amit a fényképeihez fűzött szavai is megerősítettek... Évek teltek el, és már 1984-ben jártunk... részt vett a Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep munkájában. Az alkotótelepen készített Baricz-fényképekre felkaptam a fejem: "Érdeklődő, kutató, nyughatatlan fotográfus", írtam róla. S talán már meg sem lepődnek azon, ha azt mondom, több, számomra emlékezetes fényképe eltért a szokványtól, senkire és semmire nem hasonlító, szokatlan és szabálytalan művek voltak...
1990-ben Szeretetotthon című kiállítása elé bevezetőt írhattam. "Ez a kiállítás -írtam ékesen bizonyítja azt, amit már eddig is tudhattunk, sejthettünk, Baricz Katalin fényképei érzelemből fakadnak. Őt hidegen hagyják a sivár tények, az idegeket borzoló események, az úgynevezett különleges pillanatok. Úgy látszik, mindig és kizárólag azért fényképez, hogy megmutassa, mit éreznek a kép szereplői, és mit érez ő maga, illetve, mit éreznek ők egymás iránt. Szemléletmódja egyszerre idejétmúlt és bátor. Idejétmúlt, mert korunkra az érzelemszegénység jellemző, és bátor, mert éppen ezzel a riasztó elsivárosodással száll szembe. Nem titkolom, neki szurkolok. Hiszen úgy gondolom, már az is elszomorító, hogy ilyen érzelem és szeretet nélküli világban élünk, ennél csak az a riasztóbb, hogy kezdünk beletörődni a helyzetbe."
Ő azonban nem törődött bele. Kitartóan építette saját képi világát, és tíz év múlva, megjelent Tükör című gyűjteményes albuma, amit követett 2003-ban a Majdnem egyedül, 2004-ben pedig az Apám kertje című kötete. Talán mondanom sem kellene, mind a három eltér a szokványostól mind küllemében, mind tartalmában és belső szerkezetében, felépítettségében. Öntörvényű albumok. És a három album között, 2001-ben, zavarba ejtő ráadásként megjelent a Szubjektív napló című kecses kötete, egyetlen fénykép nélkül! Sokan bizalmatlanul fogadták ezt a kitárulkozó, szenvedélyes mondatokban fogalmazó őszinte beszámolót. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy az őszinteség mindig zavarba hozza az embereket. Nem tudnak mit kezdeni vele, s főleg attól tartanak, hogy a végén még elterjed az őszinteség, és rájuk is sor kerülhet, akkor volna nagy baj...Ez a napló ugyanis kegyetlenségig őszinte. Nincsen benne kitalált név, kitalált történet. Az események valósak. A szereplők élők. Annak, aki nem sajnálja a fáradságot, és a fényképekkel együtt olvassa a naplót, különös élményben lesz része. Megtudja, milyen indulatok, gondolatok, érzelmi állapotok, szép, szomorú vagy éppen szenvedélyes pillanatok nyomán születtek a művek. Ez volt tehát az út, melyet bejárva azt mondhatom, művei segítségével megismertem a fotográfust, akit mindenki BariczKatinak hív.
És most itt vagyunk Szekszárdon, ahol, ha hiszik, ha nem, merőben új, szokatlan és meglepő tárlat várja Önöket. Anélkül, hogy elvenném a felfedezés örömét, a szerzőnek a tárlatról mondott két gondolatát idézem. Az egyik:amit látnak tömény érzelem. A másik:ez a klasszikus fotográfia siratása.
Végezetül nem állom meg, hogy ne idézzem a Szubjektív napló 188.oldalán olvasható SMS-t:
AZT MONDTA /A NAP /MA BARICZ /KATI/ KEDVééRT/ SüTöK
Szekszárd, 2004.november 27.
Gera Mihály: MI A FÉNYKÉP? amit harminchat év alatt megtudtam róla című kétkötetes kéziratgyűjteményét (mely könyvárusi forgalomba nem került) adta nekem ajándékba 2012 szeptemberében, névre szóló dedikálással, meghitt otthonában tett személyes látogatásom alkalmával. Ebben a kötetben olyan írásai olvashatók, melyek a kortárs alkotók pályáját figyelve fogalmazódtak meg benne a fotográfiáról. Végtelenül megtisztelő számomra, hogy én is köztük lehetek. Gera úr mindenhol távolságtartóan, visszafogott eleganciával jelent meg. Mindig vágytam arra, hogy így megörökíthessem őt. Az élet, a véletlen, netán a sors hozta úgy, hogy mégsem ez történt?A következő albumomban róla is lesz fénykép, mely egy szép, napsütéses nyári napon Apám kertjében készült, amikor meglátogatott párjával. Legnagyobb szomorúságom, hogy Ő ezt már nem láthatja.
 |
| Muskátlis csendélet nagymamám emlékére
Fonyód, 2000/2014
|
